2011. június 10., péntek

Temetkezési szokások 2

Erről a dologról már írtam egy általános bejegyzést ITT. Most azonban egészen közelről kellett megélnem a történteket, mert anyósomról van szó, akit elvesztettünk. Most mondhatjátok, milyen elvetemült blogger az, aki családtagja haláláról akar beszámolni bejegyzésében. Erre csak azt tudom mondani, hogy egyrészt anyósom emlékének szentelem a postot, mert megérdemli, hogy írjak róla, másrészt elég bonyolult dolog és mindenképpen valahová lejegyezném, az a biztos hely ahol meg is fogom találni, a blog. És persze harmadrészt, miért ne olvassanak erről is azok, akik érdeklődnek a görög életforma iránt.


Talán azzal a mottóval kéne kezdenem, amit minden görög mondogat: még senki nem maradt itt, így hát valamikor mindannyiunknak menni kell. Szegény és szeretett anyósomnak most kellett útnak indulnia. Nagyjából vártuk, mégis elég hirtelen volt és nem is akarom leírni, hogyan történt, csak annyit, hogy egy Athéni kórházban halt meg, alig 1 órával a felvétele után, szerda déli 3-kor, június 8-án, gyakorlatilag szenvedés nélkül, a férjem/fia karjaiban...

Anyósomról egyszer fogok egy külön bejegyzést írni, az életéről.. Most inkább a temetés körüli dolgokról szeretnék beszámolni, mert számomra megint megnyilatkozott a görög szellem nagysága ebben is, itt a kis falusi világunkban..az összetartásuk, tűzön-vízen át..

Attól a perctől kezdve, hogy valaki itt hagyja az árnyékvilágot, rituálék és szokások sorát kell betartani, amiket valószínűleg városon nem tudnak vagy akarnak már követni, úgy, ahogyan azt falun teszik. A történethez annyi hozzátartozik, hogy anyósom sógornőmmel élt, egy kis faluban, tőlünk kb. 12 km-re. Ebben a periódusban sógornőm a fél házat festette, irtózatos nagy volt a felfordulás, szegény Anyósom be volt szorulva a konyhába és a szobájába, már rég nem érezte jól magát, de gondolom ez sem segítette az állapota javulását.. A lényeg, hogy a ház rettenetes állapotban volt, szobák közepébe húzott bútorokkal, elköltöztetett tárgyakkal, festékszaggal, porral. Aznap, mikor ez bekövetkezett éppen befejezték a festést, de amúgy minden a fenti állapotban volt. Anyósom a férjemmel volt Athénben, miközben a sógornőm igyekezett a munkákkal haladni. Engem rögtön 3 -kor értesített férjem és kb. 1/2 5-re sikerült sógornőmhöz érnem. Beléptem ..és majd leestem.. a ház ragyogott, minden bútor a helyén, tökéletes tisztaság. Legalább 6 fiatal asszony rohangált le és fel. Én ezt eddig nem éltem meg, nem tudtam ilyenkor mi van. Az van, hogy a tág család erős és fiatal nőtagjai azon nyomban a  házhoz sietnek, egyrészt, hogy ne hagyják magára a veszteséget elviselni próbáló családtagot, másrészt, hogy segítsenek. És attól a perctől kezdve nem hagyják magára a gyászolót (főleg ha egyedül maradt!) legalább 3 napig (későbbi javítás/megjegyzés: 40 napig szorosan mellette áll minden közeli rokon. Minden nap valaki hoz valami ételt is neki, de estére mindig sokan összegyűlnek. A 40. napos emlékeztető szertartás után kell majd lassan szembenéznie az egyedülléttel.)

Nálunk az történt, hogy először is mindent kitakarítottak, elrendeztek a  vendégek fogadására. Mert elkezdtek jönni az emberek. A helybéli rokonok és ismerősök. A gyászolókat felmentik a vendégfogadás terhe alól, megengedik neki, hogy beszélgessen az érkezőkkel, miközben az asszonyok, lányok sürögnek forognak. A temetés elteltéig nem nyitják ki a televíziót, nem hallgatnak főleg zenét, rádiót. Az érkezőket sem illik ínyencfalatokkal kínálni, ilyenkor kávét hoznak, száraz keksz jellegű süteményeket (kuluri), de abból is a teljesen egyszerű fajtát és "straggali"-t, ami szárított sárgaborsó és együtt fogyasztják más napokon egyéb olajos magvakkal. Magokból semmi mást nem szabad ilyenkor felszolgálni, ezzel a szegényes harapnivalóbal is jelezve a gyászt és a temetésre való készülődést. Nálunk egyszerűbben ment a dolog, hogy szegény anyósomat Athénban tartották másnapig és egyenesen a templomba hozták ki, a temetésre. Ha otthon történt volna, egész éjjel virrasztottak volna mellette az asszonyok és a családtagok és az nagyon, de nagyon megerőltető, fárasztó és lélekölő lett volna. Így későig folyt a csendes beszélgetés, időközben más városokból megérkező rokonokkal is. Mivel anyósomat nagyon szerették az emberek (én is...), sokan jöttek mindenhonnan. Minden unokája eljött, pedig ketten csak a temetés utánra, tehát tegnap estére érkeztek meg, az egyik Németországból, a másik Samothraki szigetéről. 

Éjszaka természetesen sógornőmnél aludtak közeli Athéni rokonok, így nem maradt egy pillanatig egyedül. Kora reggel már készülődtek a déli temetésre. Meg volt beszélve egy helyi halottszállítóval, hogy ők hozzák Athénból a templomba anyósom, ők készítették fel, öltöztették fel az általunk elküldött ruhákba, így ezt a nehéz dolgot sem kellett átélnünk. Ők ásták ki a sírt is, ők adták a koporsót. Mindez kb. 1.500 euróba került. Itt megjegyzem, hogy az állam ad egy temetkezési segélynek nevezett összeget, mely az anyósom biztosítója esetében 750 euró volt.
Próbálok mindent leírni, de annyira fáradt vagyok meg nyúzott, hogy kissé kavarom a  dolgokat..de le akarom most írni, mert elfelejtem a részleteket, ez biztos.
Szóval másnap már reggel megint mindenki gyülekezett sógornőmnél. 12-kor meghozták anyósom és mindenki átment a templomba, ahol körbeültük a nyitott koporsót és vártuk teljen az idő, mindenki halkan beszélgetett, sírt, búcsúzkodott tőle. A közeli család nőtagjai körben ültek a koporsó körül, olyan 1-2 m távolságra, a férfiak mentek jöttek az udvar és templom között. Pontban 2-kor elkezdte a pap és elég hamar lezajlott a búcsúztató szertartás. Ezután mindenki sorban a koporsóhoz járult és elbúcsúzott tőle, ki ahogy akart, de legtöbben megsimogatták, csókolták, említettem, szerették az emberek, soknak segített, soknak fog hiányozni..

Ezután a sírnál megtörtént a temetés, nagyjából úgy, ahogyan az nálunk is szokott, nem merülök bele....

A temetés után, a kijáratnál kis poharakban mindenki kapott egy kis konyakot (ezt is nekünk kellett előkészíteni, megvenni), de csak egy ujjnyit. Ezután mindenkit megvendégeltünk kávéval és keksszel a közeli kafenioban. A kafenio után jött halotti tor, melyet egy közeli tavernában rendeztünk és kb 40-n voltunk, közeli családtagok, ismerősök. Ez került kb. 400 eur-ba. A tor után is természetesen megvolt pontosan, hogy kivel marad sógornőm, aki kénytelen mások társaságában feldolgozni az első pár nap alatt, édesanyja elvesztését. Mivel én is minden szabad percemben ott vagyok, olyan rettenetesen sok volt minden eddig, hogy néha az az érzésem, hónapok óta tart a menés-jövés..

Ma volt a 3. napos szertartás. Ezen általában csak a családtagok vesznek részt, de ismerősök is jöttek, csak egy kis félórás imádkozás a sírnál, a pappal (20 eur a temetés, 20 eur ez, 20 eur a 9.napos majd..).
Ugyanez lesz a 9. napon, majd lesz a 40 napos, ami általában megint egy nagyobb ebéddel jár, amolyan emlékeztető tor, ezen is csaka  szűkebb család szokott résztvenni.

Aztán van egy csomó részlet, amikről írni akartam, de már nem ugranak be.. pl. a gyertyák. A vendégek és temetésre érkezők majdnem mind hoztak egy szál gyertyát. Ez anyósom "ajándéka".. vagyis: a 3. napon gyújtanak először gyertyát a sírnál. Ha jól emlékszem akkor a 40. napig mindennap kell gyújtani és mindennap egyet a kapott gyertyák közül is.
Otthon is szokás meggyújtani a mécsest sötétedéskor, az eltávozott emlékére, de a 3. naptól kezdve a sírnál is, minden este.


 A 3. naptól van aki készít "koliva"-t és hoz a  gyászoló házhoz, ezt majd magának a  sógornőmnek vagy nekem kell elkészíteni a többi emlékeztetőn, a 9. napon, a 40. napon vagy ahányszor olyan vallási ünnep van, mikor hallottainkra emlékezünk. Ennek alapja a forralt vízben puffasztott búzamag, vagy főtt búzamag, melyet aztán mindenfélével tesznek finommá: mazsolától elkezdve gránátalma szemekig, bármit lehet beletenni, fahéjjal, porcukorral megszórni, ennek már csak a fantázia szabhat határt. Hidegen fogyasztják, én imádom, nagyon finom. Ma hoztak nekünk. 2 perc alatt elfogyott, mindenki nekiesett :))
A temetés utántól a hangulat teljesen meg szokott változni. Ekkor már mindenki úgy ahogy átesett a legnehezebbjén, és előjönnek sokszor vicces sztorik, emlékek és sokszor bizony még illetlenül nagy jókedv is kialakul. A görögök szerint: nincsen temetés kacagás nélkül és esküvő sírás nélkül:)

A lényeg, hogy még alig voltam én is egyedül és akkor is rohanok, valamit itthon is elvégezzek. Nem tudtam még gyászolni, azon a pár templomi órán kívül, amikor nem háborgattak, ülhettem mellette és búcsúzkodhattam tőle. Azóta csak rohanok és másokkal foglalkozom, ma már kivettem részem én is a munkákból sógornőmnél, mert őt még mindig kímélni kell, de akarom is, mert nemsokára neki kell szembe néznie a valósággal, mikor először kell este az üres lakásban egyedül aludnia. Nem tudom mikor lesz ez, mert lehet vele alszunk az elején, egyelőre vasárnapig itt van a  fia is. Utána valahogy mellé kell álljunk szorosan az első időszakban, amíg a lelkünkben, de főleg az övében halványul a fájdalom.

Sokszor hallom, mikor mondják, az öregeknek bizony menniük kell és természetes ez, nem fájhat annyira egy idős szülő elvesztése. Erre csak azt tudom mondani, csak bele kell gondolni abba, milyen, mikor 60 éves korodig megszoktad, hogy ott van anyád a közeledben és csak odatelefonálsz, vagy odaugrasz kikérni a  véleményét, vagy egyet traccsolni. Hogyan lehet ezt a 60 éves valamit csak úgy egyik napról a másikra levágni, lezárni?..

A postot azzal a mondattal zárom, amivel a gyászolóktól búcsúznak a görögök: "zoh se sas, na zeiste na th thimosaste!" .."Legyen hosszú életetek, hogy élve azt rá emlékezhessetek!" Jó utat anyóskám, nyugodj békében!

Utólagos kiegészítések:
3. nap:
a 3. napon délután 6-kor a pap mondott imát a sírnál a halott lelkéért. Ezt követően azon kevesek, akik ott voltak, haza jöttek kávéra.

9. nap:
a 9. napot már jobban meg kell szervezni. Egy másik helységben, az oroszországi Szent János templomhoz megyünk reggeli misére, ez után mondanak imát a hallott lelkéért. A mise után valakinek a családból "megbánást" kell mutatnia, ez tk. úrvacsora. Ekkora egy jó nagy tál "koliva"-t kell készítenünk. Próbáljuk a 40. napost megszervezni, ami nagyobb megemlékezés, de a kolostorban, ahol szerettük volna, úgy néz ki, nincsen hely. Annyi szervezni való van, hogy nincs idő gyászolni, folyton valami után rohangálunk még mindig..

4 megjegyzés:

mmama írta...

Fogadjátok részvétünket .

Nori írta...

Oszinte reszvetem az egesz csaladodnak.
Szamomra is fantasztikus elmeny, hogy mennyire osszetartoak a gorogok a bajban. Amikor a ferjem nagymamaja megozvegyult egy egesz csapat no gyult kore a csaladon kivul is, szomszedok, ozvegyek a kornyekrol, akik a 40 napon tul is mellette voltak es tulajdonkeppen sose volt egyedul, maganyos.

Andrea Garamvolgyi írta...

En sajnos lassan egy honapja vesztettem, el a gorog ferjemet alig 41 eves volt. Az atheni korhazakrol en is meselhetnek, a ferjem maga is orvos volt (pszichiater), a sogornom es a ferje is orvosok, es az edesapja is orvos volt nyugdijazasaig, az orvosok megis semmibe vettek minket, mondhatnam hagytak 15 napig szenvedni mielott elment, pedig lehetett volna rajta segiteni. Igaz mi es a csaladja is Athenban lakunk/laknak ebbol semmit nem tapasztaltam/. En kerdeztem ra ezekre a dolgokra mivel mashol olvastam (en magam viszont katolikus vagyok) es neztek ra mint borju az ujkapura. Melletem nem maradt senki, ha en nem keresem oket telefonon, akkor jo esetben egyszer egy heten eszukbe jutok. Nekik all feljebb hogy en mindennap kimegyek a sirhoz, ahol gyjtok gyertyat, es viszek par szal viragot is, es "beszelgetek" a fejemmel.

Andrea Garamvolgyi írta...

Meg ahol nem. En most vesztettem el 41 eves koraban a gorog ferjemet. Velem egyaltalan nem foglalkozik a csaladja, tudjak teljesen egyedul vagyok, tavol a csaladomtol, de egy telefonhivas is nehezukre esik. A szokasokra (olvastam a temetes elott, nehogy hulyeseget csinaljak, mivel en katolikus vagyok) mikor rekerdeztem nem igy kellene, neztek ram mint borju az uj kapura. Annyit kozoltek kilenc napig ne merjek mast enni mint halat.