Nemzeti ünnep és egyebek..

Limni, reggel 10, október 28.

Nagyon sokszor elveszi a kedvem a BLOG írástól az, hogy előbb a képeket kell felpumpálni. És habár a flickr albumomban már majd 2000 kép van, mégis utálom a procedúrát, mert 64 Kb/sec-s sebességgel egy kínlódás és időveszteség. Na anyway...A napok nem telnek egyáltalán eseménytelenül – még mindig. Múlt hét végén megérkeztek Nyunyokajak-ék, akik szuper időt fogtak ki. 2 napot szálláson töltöttek majd most egy hétig az Éviai öböl vízén kajakoznak és minden nap máshol éjszakáznak sátorban. A találkozónk napján sikerült egy jó magas helyről figyelnem őket, ahogyan Limni felől Rovies-be tempóztak, a 10 km-s szakaszt szép kényelmesen 1,5 óra alatt megtéve. Csak „beszaladtak” Limnibe egy kis sütievésre :) Hja kérem ennyi kajakozás után akár 1 kg sütit is le lehet nyomni! Ők nagy tervekkel érkeztek vissza másodszor Éviára, mely tervek be kell vallanom, engem sem hagynak hidegen. Egyelőre ennyit erről, amikor lesz folytatás, úgyis bekerül majd ide :) Egyelőre várom majd hazaértük után a delfines képeket, mert rengeteg delfin között eveztek! (fúj, hogy én mennyire irigykedtem!!!)

Ugyanaznap érkezett Ildikó barátnőm, aki 2 éjszakát töltött nálunk és 1+2 fél napot, ami alatt segített egy csomót az oldalam román részének a javításában – neki ez könnyen megy, míg én napokat kínlódok egy-egy becsületesebb szöveggel.. Ezenkívül sikerült egy nagyot sétálnunk, gyönyörű időben és gyönyörű helyeken, innen a lenti fotó.

Tegnap megvolt az október 28-i nemzeti ünnep.

Sajnos nem volt és nincs időm a németek elleni nemzeti mozgalom Éviai borzalmairól írni, de az ünnep tiszteletére bemásolom ide a régi BLOGomból egy Naxos-i kis falu történetét. Hasonlók és ennél szörnyűbbek történtek minden görög vidéken.

A Koronos-i tragédia

Jorgos Manolas, Naxos-i lakos emlékei nyomán

Koronos falu, Naxos szigetén, ma 700 lakossal, 29 km-re Hórától

A német megszállás idején nemcsak a hivatalos listán szereplők vesztették életüket. Naxos-on, a mai turistamozgalom egyik kedvenc szigetén van Koronos falu, melynek története ezzel kapcsolatos. Koronos lakosai 1938-ban 1.950 lelket számláltak, melyeknek többsége a korund (smirgli) kitermelésével foglalkozott. A lakosok száma 1944-re, tehát 6 éven belül 400-ra csökkent. Ugyan a falu férfiai közül sokan elmentek a görög-olasz háborúba, és részt vettek a németek elleni felszabadító mozgalomban, de a háborúban elhalt összhalálozás száma nem haladja meg a 20-t.

Akkor mégis hová lettek a lakosok?

Ha valaki nekifogna a régi házudvarokban, iskolaudvarban valamint utcákon felásni a földet, még ma is találhatna emberi csontokat. Amíg az istenek a távoli háborúban szenvedők felszabadításán munkálkodtak, addig a falu lakosai éhen pusztultak. 380 halott az, akikről semmiféle történelem nem emlékezik meg, senki nem sír utánuk, még a saját rokonaik is megfeledkeztek róluk, emlékezetük rég elszállt a szűk utcák poraival.

Egy falubeli, Ioannis Ant. Huzurisz mesél egy Koronos-i asszonyról:

"A szomszédságomban élt egy nagyon szegény család, ahol sok lánygyermek volt. Először éhen halt a férfi, hát mit is csinálhatott volna a szerencsétlen asszony egyedül a kisgyermekeivel? Sorra haltak meg, az asszony meg ő maga temette el őket sorra az udvara földjébe. Így halt meg a 8-ik gyermek is, az asszony meg egyedül maradt. Már készen várta a halált, de az Isten úgy látszik mégis megkönyörült rajta. És az asszony megmenekült, két testvére elvitte magához Athénba. 86 évesen úgy döntött, vissza akar még egyszer menni a faluba, hogy lássa a helyet, a földet, melybe gyermekeit ő maga temette el - tudván, hogy a szíve nem fogja kibírni. Amikor a régi ház helyéhez közeledtek, elájult. Visszahozták Athénba és többet soha nem ment arrafelé.."

Ez egy igaz történet, egy a kevésből, melyet az emlékezet még megtartott....A görögök a német megszállásra, a felszabadító harcokra, az olaszoknak mondott nagy „NEM”-re emlékeznek minden október 28-n, és a nehéz évek, hősies ellenállás és a rengeteg halott emlékére felvonulást rendeznek.

Manapság ez már egy vidám dolog, és bármennyire is próbálják a gyerekeknek magyarázni mi volt az, amit a még élő öregek megéltek, a gyerekek nem tudják felfogni. Nekik ez egy remek 2 nap, mely alatt nincs suli. Október 27-n reggel mindig van egy kis ünnepély, ekkor az általános iskolában mindig a 3-s és 4-s tanulók a szereplők, kis színdarabbal, versekkel készülnek. Ezután meglesz a kisebbik felvonulás, szépen szedett sorokban elmennek a tengerparti úton lévő Lella Karagianni szoborhoz, valamint a Limni-i kis téren lévő, felszabadulás emléke szoborhoz, és azokat megkoszorúzzák. Másnap, október 28-n van a zenés felvonulás, ekkor reggel 10-kor kezdenek egy misével a templomban, majd utána felvonulnak a tengerparti úton. A Lella Karagianni szobor előtt, már pódiumon, a város fontos emberei állnak, előttük vonul el először az általános iskola, világoskék pulóverjeikben, majd a gimnázium a sötétkékben, és a líceum bordóban.

A liceumisták már igazi nők, úgy készülnek a felvonulásra minden évben, hogy napokkal azelőtt "be vannak sózva" :), köröm, haj, szempilla, selyemharisnya és egyéb dolgok tökéletesen állnak és passzolnak egymáshoz. Ezeken a felvonulásokon a zászlót mindig a legjobb tanulók viszik, és sajnos elég sok konfliktus forrása ez minden évben. Ezért a zászlóvivés különösen egy dicső dolog, hisz elvonulva annyi ember előtt mindenki tudja ez mit jelent, ilyenkor a zászlóvivő egész családja büszkén feszít a járdán.

Evelina, az általános iskola zászlóvivője. A zászlóvivő körüli „kísérőcsoport”-ban lenni sem kisebb dicsőség, ők fehér kesztyűjükkel különülnek el a többiektől, és szavazás útján kerülnek oda, tehát ők a a legnépszerűbb gyerekek. Ugyanígy a dobosok is, őket is a többiek szavazzák .A felnőtteknek is ez egy remek nap, ilyenkor igazi korzóvá válik Limni főutcája a tengerpart mellett, reggel 10-től tömve vannak a kávézók, és mindenki rendesen kicsípi magát. A felvonulás végén kicsik, nagyok, hivatalos személyiségek, intellektuelek és a környező falubeliek elvegyülnek a színes kavalkádban, a kávézók, tavernák székein még egy utolsó vidám nyárias hangulatú napot adva Limninek. Ez szokott lenni az utolsó szabadtéri ünnep, amikor mindig szép idő van, aztán november elsejétől már biztosan szükség van a fűtésre és kezdődik a vidék téli pihenője.